Visszatérés

Начало книги

Semmit nem vittem magammal, még kabátot sem. Azt mondták, nem lesz rá szükség. Meghagyták a fekete pulóveremet: az még elmegy. Az ingemet meg kiharcoltam. Mondtam, majd csak lassacskán szokom le róla. A feljáróhoz érve, a hajó hasa alatt, ahol megálltunk a lökdösődő utasok között, Abs cinkos mosollyal nyújtotta a kezét:

— Csak óvatosan ám.

Észben tartottam ezt is. Ügyeltem, hogy az ujjait össze ne morzsoljam. Teljesen nyugodt voltam. Mondani akart még valamit. Ettől megkíméltem — sarkon fordultam, mintha nem venném észre, hogy szónoklatra készül, és fölmentem a lépcsőn. Bent a stewardess előrevezetett a fotelsorok között. Nem akartam külön fülkét. Eltűnődtem, szóltak-e neki rólam. A fotel nesztelenül szétnyílt. A lány megigazgatta a támlát, rám mosolygott, és elment. Leültem. Süppedősen puha párnák, mint mindenütt. Olyan magas támlák, hogy a többi utast alig látni. A tarkabarka női ruhákon már nem akadok fenn, de a férfiak láttán, balga módon, még mindig arra gyanakszom, hogy jelmezbálba mennek, és titkon él bennem a remény, hogy majd csak meglátok valahol egy pár normálisan öltözött embert — szánalmas, ósdi reflex. Gyorsan leültek az utasok, poggyászt senki sem hozott. Még táskát vagy holmi vásárfiát sem. A nők sem. Úgy rémlett, ők vannak többen. Előttem két mulatt lány ült borzas tollú papagájbundában, biztosan a madárviselet a divat. Távolabb egy házaspár, gyerekkel. A peronok és alagutak vakító szelenoforjai után, az utcák rikítóan fénylő növényzete után kellemesen hatott az alig derengő, homorú mennyezet. Kezemet a térdemre fektettem, mert zavart a tétlensége. Már mindenki leült. Nyolc sor szürke fotel, fenyőillatú fuvallat, elcsituló beszélgetések csendje.

Читать дальше →